Példátlanok és példaadóak: a Kossuth-díj körüli viták
A gyógyíthatatlan naivitás határát súrolja az a meggyőződés, hogy az anya nem játszott szerepet a döntésekben, sem a jelöltek kiválasztásakor, sem pedig a végső döntésnél. Bár kétséges, hogy egy ilyen kijelentés valóban hihető, elképzelhető, hogy lemondott a döntési jogáról, miután látta a fia nevét a Kossuth-díj jelöltjei között. A valóság azonban az, hogy a miniszterelnök nem kinevezte, hanem felkérte őt a tagsági teendők ellátására. Itt felvetődik a kérdés: miért nem utasította vissza a felkérést? A demokráciában, sőt, még egy hibrid rezsim keretein belül is van lehetőség a felkérés elutasítására, különösen ha összeférhetetlenségre hivatkozunk.
Nehezebb azonban elképzelni, hogy amikor a protokollosztály megkérdezte a fiút, kész-e átvenni a szobrot, ne csillant volna fel benne egy figyelmeztető jel. Nem gondolt arra, hogy érdemei helyett a családi háttér kerül majd előtérbe, és hogy a gratulációk, mosolyok mellett gúny és kikacsintás is kísérheti az eseményt.
A büszkeség és az önérzet megkérdőjelezése nélkül ez a helyzet elgondolkodtató. Az elmúlt évtizedek során a Kossuth-díjat számos esetben méltatlanul adták oda, legyen szó akár elmaradt kézfogásokról, visszautasításokról, vagy olyan esetekről, amikor egy méltatlan személyt díjaztak, míg másokat méltatlanul elfeledtek. De az Orbán-kormányok idején különösen visszás helyzeteket láthattunk, mint például antiszemiták kitüntetése, ami az előző évek tapasztalataihoz képest kisebb botrányt okozott az idei, példátlan családbarát Kossuth-habhoz képest.
A díjak odaítélésének módja iránti feszültség és felháborodás új megvilágításba helyezi a hagyományosan eltérő, ám hatékony rendszereket, amelyek már nem a szakterületek elismert képviselőiből álló albizottságokra támaszkodnak. 2010 óta a döntéshozatal a miniszterelnökre, a miniszterekre, a köztársasági elnök delegáltjára, valamint a Magyar Tudományos Akadémia és a Magyar Művészeti Akadémia vezetőjére összpontosul, akik mindannyiuk egy hatalmi központ csatornájaként működnek.
Mindazonáltal létezik alternatíva is, amelyet a hazai kulturális élet jelentős alakjainak nyílt levele is hangsúlyoz. Itt a Magyar Színházi Társaság felvetései mutatják meg az utat: a hetvenhét tagszervezet javaslatai alapján egy tizenkét Kossuth-díjas művészből álló független díjbizottság konszenzusos alapon választja ki a kitüntetésre jelölteket. Ezen a módon a névsorok nyilvánosságra hozatalával létrejön a transzparencia.
Ezért követendő példaként szolgálhatnak mások számára is, akiket az algoritmusok és korábbi kapcsolatok nem gátolhatnak meg a megfelelő döntések meghozatalában. Bár a bonyolultabb folyamat és a munka igényesebbé teszi a döntéshozatalt, biztosabb alapot teremt a vitatható, ám mégis elfogadható döntések megszületéséhez.
