ÉRDEMTŐL A HŰSÉGIG
Tavalyelőtt elhatároztam, hogy visszafogom magam az állami díjak, pontosabban a Fidesz-díjak kritikájával. Valójában már annyira megszokottá vált ez a gyakorlat, hogy a látszólagos felháborodás is csak egy elcsépelt viccre hasonlított, amelynek poénja az idő múlásával fokozatosan elhalványult. Most azonban újból a mélyére néztem a dolgoknak, mivel a Magyar Színházi Társaság nyilvánosságra hozta a Kossuth-díjra javasolt művészek listáját, amelyet tizenkét Kossuth-díjas művész, köztük Bánsági Ildikó és Volf Katalin állított össze. Ez a bizottság a szorgalmazása érdekében működött, hogy támogassák a 77 tagszervezet jelölési folyamatát. Úgy vélem, a munkájuk igazán szakmai és demokratikus módon zajlott, hiszen a végeredmény egy olyan lista, amely egytől egyig méltán javasolt neveket tartalmaz – Fekete Ernőtől László Zsolton át Pintér Béláig. Mindenkinek megvan a helye, akit erre a díjra felterjesztettek.
De a valóság árnyoldala, hogy a hatalom és az önkény mindig közbeszól, főleg, amikor a hűség és az elkötelezettség faktorait nézzük. Ezek a szempontok sokszor fontosabbak, mint az igazi művészi teljesítmény, mivel a politikai hűség esendősége a legfőbb szempont. Azok, akik ragaszkodnak a hatalomhoz, gyakran csak ezt a nehezen megnyerhető lojalitást sajátítják el, ami árnyékot vet a valódi művészi értékekre. Sőt, ma már a hűség dominálása soha nem látott magasságokba emelkedett, amely a legletargikusabb időszakokat idézi.
A teljes mellőzés egyértelműen nem tapasztalható, hiszen Gáspár Tibor a bővített lista egyedüli öröksége. Ugyanakkor, ha összeállítjuk a többi művészeti ágból érkező, szintén díjazásra ajánlott, de elutasított jelöltek sorát, az igazi értetlenség és felháborodás még inkább felerősödik. Ám lehetséges, hogy a jelenlegi jelöltek számára a helyzet kedvezőbb, mivel ők nem álltak egy ellentmondásos csoport keretein belül, így elkerülhették a morális dilemmákat, amelyek a hatalom által átnyújtott elismerések elfogadásával járnának. Így tehát, lelkiismeretfurdalás nélkül élhetnek tovább, míg tudomásul akarják venni, hogy az állami díjak már régóta nem a szakmai teljesítmény elismeréséről szólnak, hanem arról, hogy kitől és milyen körülmények között vesszük át azokat.
Ahogy egyre több emberben merül fel a kérdés, hogy mit kezdjünk a jövővel, érdemes elgondolkodnunk azon, hogy valóban érdemes-e fenntartani egy olyan rendszert, amelyet a hatalom manipulálhat saját érdekeinek érdekében. Vagy pedig nyugodjunk bele abba, hogy különféle korszakok váltakoznak egymással, és így figyelembe kell vennünk, hogy ki mikor kapta a díjat. Vagy talán az egész rendszert el kellene felejteni, elismerve, hogy itt a normális működés csak átmeneti időszakokra korlátozódik, és hosszú távon a manipulációval teli környezetben nem lehet helye valódi elismeréseknek.
