Búcsú a szavak világából
A tárcaírás számomra mindig is olyan élmény volt, mint hetente felállni a katedrára, hogy megosszam a gondolataimat a világról és a családom életéről. Az elmúlt hét-nyolc év során sokszor felmerült bennem a búcsú gondolata. A fájdalmasan bágyadt pillanatok között, ahol az önismétlés és a kiüresedés érzése kezdett dominálni, a valóság viszont mindig képes volt meglepetést okozni. Az élet szürke hétköznapjai sokszor nem is oly monokrómok, ha más szemszögből nézzük, mint amilyet én, mint tárcaíró, felfedezni próbáltam.
Mint Keating professzor a “Holt költők társaságában,” én is folyamatosan vizsgáltam magamat és a szeretteimet. Az érzelmeinket, örömeinket és fájdalmainkat formálva próbáltam kifejezni azt, ami egy családi élet esszenciáját képezi, remélve, hogy mások is találnak ezekben a sorokban kapaszkodót. Ki mondta, hogy egy fogfájás vagy egy eltört paradicsomszósz ne lehetne inspiráló történet?
Még szerencse, hogy a sors így hozta. Eleinte fikciós tárcákkal próbálkoztam, ám a szerkesztőm, Simon Zoltán javaslata révén elindultam a valóság felé. Az ő támogató jelenléte, valamint a feleségem, Dusi és az elpusztíthatatlan macskánk, Mirci, akik szintén megtestesítik azokat a pillanatokat, sokat hozzátettek ahhoz, ami végül született. Bella, az új négylábú jövevény, aki most is kíváncsian bámul a kanapéról, mindennapjaim része lett.
Az írásaim, úgy érzem, átformálták nézőpontjaimat, és lehetővé tették, hogy mások számára is családtaggá váljanak a hús-vér emberek, akikről írok. Olvasóim nem csupán szemlélődők voltak, hanem aktívan részt vettek a történeteimben, figyelmeztettek a tévedéseimre, megosztották velem az olvasás örömét, és néha elnézték, ha valamelyik írásom nem volt olyan ütős. Ők voltak a klónjaim, a lelkes támogatóm, akikkel vitáztam, és akik néha türelmetlenül vártak, hogy végre megszülethessen az a bizonyos bekezdés vagy mondat.
Búcsúzom most, mégis bízom abban, hogy ez a pillanat valami különlegeset tartogat számomra, egy utolsó csodát, amely megmenti a lapot és a vele együtt ápolt hagyományt. Ahogy az LGT búcsúkoncertjein is egyfajta varázslat lebeg a levegőben, úgy itt is élni fog az újságírók és olvasók erős kötődése, még ha az időjárás jelenleg ellenünk is dolgozik. Az, amit a nyomtatott sajtó képvisel, talán már a múlt része, de a hagyományaink tisztelete, olyan alapérték, amelyet nem szabad megkérdőjelezni.
Most nem akarok filozófiai fejtegetésekbe bonyolódni, inkább előveszem az Aranyalbumot, és hagyom, hogy a hangok elárasszanak a Miénk itt a tér dallamaival. Mert valóban a miénk minden: a szavak, a hírek, az érzelemgazdag jelzők. Most már csak egy jó záró mondatra van szükségem, egy olyan önfeledt viszlátra, ami méltó zárása lehet ennek az utazásnak. Képzeljük el együtt, amint egy láthatatlan csoportkép keretein belül integetünk, mosolyogva, mert a szavak szövevényében egy új jövőt formáltunk. Ez a jövő pedig, bármennyire is távolinak tűnik, nem illanhat el nyomtalanul.
