Az igazságérzet hangja – emlékezés Galkó Balázsra
„A munkásnak nem több a bére, / mint amit maga kicsikart, / levesre telik és kenyérre /s fröccsre, hogy csináljon ricsajt.” Ezek a József Attila tollából származó sorok sokszínű jelentéssel töltődtek meg Galkó Balázs hangján keresztül. Az immár történelminek nevezhető Hazám-díj ünnepségeken elhangzó szavalatai későbbi éveiben, különösen egy tavalyi alkalommal, maguk is szimbólummá váltak. Ekkor ugyanis nemcsak szavalóként, hanem díjazottként is jelen volt, Kocsis András Sándor kertjében. Mosollyal az arcán, mégis lágy szomorúsággal a tekintetében ült ott, s közben talán könnyei is megcsillantak, ám a mosolyt sosem adta fel – ez volt az ő természetes arcvonása, az örök optimizmus jele.
Mégis, a felszín mögött az utóbbi évek keserves küzdelmei húzódtak meg. Azokban a hónapokban, amikor munkát keresett, miközben az egészsége sem szolgáltatta a legjobb feltételeket, az élet mindennapos terhei nyomasztó súllyá váltak. Az egyszerű mindennapokhoz – a kenyérhez, a leveshez, a fröccs igazságos adagjához – való hozzájutás is próbára tette. Nem volt, aki felismerné, hogy a színpadokon nyújtott tudását és szenvedélyét eladni lehetetlen küldetésként emészetették el a körülmények. Ez a magányos sivárság élezte ki az ő igazságérzetének állandó dühét, amely gyakran – akár metaforikusan, akár valósan – a „ricsaj” formájában nyert hangot.
Galkó, az örök lázadó – színpadokról tetőkig
Nem volt ő olyan, akit könnyedén dobozba lehetett volna zárni, és éppen ezért zavart sokakat. A Művészetek Völgye állandó figurájaként, fekete kalapjával, kockás ingével és gyermekszemű lázadó jelenlétével járta a fesztiválokat. Márta István szavakkal nehezen megragadhatóan emlékezett rá: egy képen ül egy tetőn, kockás ingben, hegedűt fogva a kezében. Ez a pillanat többet árult el Galkó lényéről, mint bármilyen írott szavak sorozata. Ő maga volt a mozdulatlan dinamika és a minden pillanatban mozgolódó békétlenség elegye.
Egykor színházak szolgálatában állt, később az internetes platformokon is megmutatta magát. Véleményt formált, olykor metszőt, máskor szívbemarkolót. Politikai állásfoglalásai, nyílt szavai nem hiúsági kérdésből fakadtak, hanem abból a nyughatatlan erőből, amelyet csak az igazságérzet hajthat. A ricsaj sokak szemében talán puszta zajnak tűnt, ám valójában az igazságot harsogó kiáltás volt az, ami sosem hagyta őt nyugodni.
Az utolsó színpadi fellépés
Mindezek mögött azonban ott állt az a mérhetetlen felelősségtudat, amely mindig is vele volt a színpadokon. A szavai, a mondatai soha nem csupán elhangzottak, hanem életre keltek. Egy időre mégis meg kellett birkóznia a szörnyű rémálommal: elvesztette hangját. Később bár visszanyerte azt, az évek szorításában egyre kevesebb ereje maradt arra, hogy azokat a szavakat úgy adja elő, ahogyan egykoron tette. Mégis, alakja szikár játékossággal megörökítette magát az emlékezetekben.
Galkó Balázs nincs többé velünk. De barázdás arcának őszinte kifejezései és az a különleges kapcsolat, ami oly szorosan összefonódott József Attila lírájával, örökké része marad a közös kultúránknak. Az igazságérzet emlékezete tovább hömpölyög, és a ricsaj, amit hagyott maga után, tovább rezonál – megérinti a múltat, a jelent és a jövőt.
Forrás: nepszava.hu/3277526_az-igazsagerzet-ricsaja-bucsu-galko-balazstol
