Kaposztás köntösben a magyar külpolitika
A külpolitikai sakktábla állítólagos mestereink kétségbeesett próbálkozásai leginkább egy rosszul rendezett amatőr színházi előadásra emlékeztetnek. Mintha a magyar diplomácia elsődleges célja lenne az, hogy saját magának mondjon ellent, miközben a világ véres konfliktusai közepette próbál valamilyen hitelességet mímelni. Az ukrán helyzetben megcsillantott „békeszeretet” bizony inkább egy kétségbeesett politikai manőver, semmint valódi érdekek képviselete. A helyi külügyi vezetők láthatóan nem érzik szükségesnek megérteni a történelmi kontextus vagy a diplomácia mélyebb összefüggéseit.
Az Egyesült Államok által kierőszakolt fegyverszüneti ajánlat csak tovább szította a harcokat. A frontvonalakon növekvő intenzitású összecsapások zajlanak, ahol mindkét oldalon az erődemonstráció dominál. Mindez még távolról sem utal a konfliktus lezárásának közelségére, és az amerikai álláspontok is inkább bizonytalanok, semmint megnyugtatóak. A diplomáciai erőfeszítések hiányát nem gyógyítja sem az elemzői kapkodás, sem a politikai boszorkánykonyhákból érkező üres szólamok.
Európa új irányt keres
Az orosz agresszió következményeként a kontinens hatalmas átalakulás előtt áll. Az Egyesült Államok iránti bizalom megingása gyorsított ütemben tereli Európát saját védelmi infrastruktúrájának kiépítése felé. Új politikai kohézió alakul ki, mely már rég túlmutat a klasszikus gazdasági együttműködésen. Orbán Viktor megpróbálkozásai az Ukrajnának szánt támogatások akadályozására nem sok vizet zavarnak az európai politikában; az egységes irányvonal kialakulása egyre megkerülhetetlenebb ténnyé válik.
Az európai haderőfejlesztési alap 800 milliárd eurója jelentős részt Európában marad, nem pedig amerikai fegyvergyártók kasszáját fogja gyarapítani. Trump korábbi döntései – mint a vadászbombázók rendszerének letiltásával való fenyegetés – pontosan megmutatták, hogy az európaiak miért kezdik saját érdekeiket előtérbe helyezni. A kontinensnek elege lett Amerika szeszélyességéből, és az önállósodás felé mozdul el, politikai és katonai értelemben egyaránt.
A nukleáris sakkjátszma árnyékában
Az új világrend talán leginkább riasztó eleme az atomfegyverek szerepkörének újraértékelése. Miközben Franciaország és az Egyesült Királyság arzenáljai inkább szimbolikus értékkel bírnak, Lengyelország és Ukrajna egyre nyíltabban pedzegeti a saját nukleáris képesség kiépítésének lehetőségét. Németország kerülné ezt a forgatókönyvet, de az, hogy egyáltalán napirendre kerülhet, már önmagában is elgondolkodtató. Az ukrán vezetés különösen keserves tévedésként éli meg, hogy a Szovjetunió felbomlása után lemondott az atomfegyverekről, miközben technológiai és tudományos alapjuk mindmáig fennáll a fegyverkezésre.
Közben a Közel-Keleten is forrósodik a helyzet. Trump kis játszmái Iránnal kettős üzenetet hordoznak: a hullámzó fenyegetések és békülési ajánlatok csak tovább bonyolítják a térség helyzetét. Ha Irán valóban atomfegyverhez jut, Szaúd-Arábia azonnal követni fogja. A dominóhatás révén pedig a kelet-ázsiai térség – Dél-Korea és Japán – sem fog kivételt képezni, amely tovább erősíti a globális instabilitást.
Magyar külpolitika: elveszett iránytű
Ha az Orbán-kormány valóban saját külpolitikát kívánna folytatni, mostanra komolyan el kellett volna gondolkodnia új szövetségesek keresésén. Moszkva és Washington jelenlegi megközelítései nem alkalmasak arra, hogy hosszú távú nemzeti érdekeket szolgáljanak. Varsó, Berlin, Párizs vagy éppen Brüsszel irányába való kapcsolaterősítés logikus lépés lenne – természetesen, ha valódi stratégiai gondolkodás létezne a magyar külpolitika színpadán. Sőt, még Kijev is releváns partnerként kéne, hogy felmerüljön. Mindez persze túlmutat az öncélú taktikázásokon és a populista retorikán, amiben egyesek úgy tűnik, tökéletesítették magukat.
Forrás: nepszava.hu/3272160_kulpolitika-kerestetik
