A múlt tanulságai és a jelen árnyai
Németország példája sokáig mércét állított maga elé: a náci bűntettek alapos feldolgozása és az önreflexió kultúrája példaértékű. Ám talán a legfőbb tanulság, amelyet a második világháború öröksége nyújt, az, hogy a társadalmaknak időben kell reagálniuk helytelen irányaikra, mielőtt visszafordíthatatlan károkat okoznának önmaguknak és környezetüknek. Mert ha a hatalmi gépezet felszámolja a demokratikus fékeket és ellensúlyokat, akkor legalább az egyének lelkiismeretének kell megkongatnia a vészharangot.
De hol van az a vörös vonal, amelynek átlépését nem tűrhetjük? Kollektív öncsalásban éljük mindennapjainkat, mintha a „normalitás” világa még mindig létezne. Alice Weidel budapesti látogatása, valamint annak propagandisztikus tálalása most is a megszokott abszurditást idézi elő. Egy olyan világban, ahol a valóság helyét egyre inkább a manipulált narratívák veszik át, felteszik nekünk a kérdést: Miért nem érti Európa, hogy miért szükséges a szélsőjobb vezetőit ünnepelni? A válasz döbbenetes cinizmusba burkolózik: nem az út, amelyen járunk rossz, hanem maga Európa az, amely tévedésben él.
A populizmus retorikájának csapdája
Az AfD kapcsán talán még folyhat a vita arról, hogy náci-e vagy „csupán” szélsőjobboldali pártnak tekinthető, ám az kétségtelen, hogy eltökélten szemben áll mindazzal, amit a demokratikus alapértékek képviselnek. Az AfD retorikájának célja az európai eszmékre épült rendszer lebontása, hogy végül egy olyan alternatív valóságot nyújtson, amely egyesítése helyett széttépi a kontinens közösségét. Az ő hangjuk számára minden, ami szolidaritásról, pluralizmusról és toleranciáról szól, egy eltörlendő akadály.
Egyesek szerint Weidel a „jövőt” képviseli. Ha ez a jövő képe, akkor az valójában egy sötét kihívás felé mutat: a közös Európa nélkül a káosz és a széthúzás lesz a domináns, amelyek melegágyát jelentik a legszélsőségesebb ideológiáknak. A történelem már megmutatta, hogy mi történik, ha hagyjuk eluralkodni ezeket a mérgező gondolatokat.
A demokrácia árnyékában
Amikor Weidel Magyarországot példaként említi, nem a tehetségről és kreativitásról beszél, hanem arról, hogy a hatalmon lévők itt milyen eredményesen számoltak le a demokratikus eszmék utolsó bástyáival. Herbert Kickl és más szélsőjobboldali vezetők számára Orbán Viktor rendszere az irigyelt minta, amelyet követni akarnak. Ám más európai társadalmakban – eddig még – megszólal az a bizonyos belső hang, amely tiltakozik a vörös vonalak átlépése ellen. Mindez azonban Magyarországon szinte már alig érezhető: az ország sodródik az árral, tágra nyílt szemekkel, bénult kíváncsisággal figyelve, hogy mi lesz a következő lépés a lejtőn lefelé.
A szégyen súlya
Egyre nő a keserűség és a szégyen érzése. Magyarország mintává vált ugyan, de nem kivételes kvalitásai miatt. Nem teljesítményében, nem innovációs erejében, hanem a gyűlöletkeltés magas szintű művészetében mutat példát. Olyan mintázat, amelyben az ország vezetői a megosztást és kirekesztést sajátítják el mesteri fokon, miközben a társadalom már alig-alig érzékel bármit ebből. A kritikus belső hangok halkulnak, a közösség lelkiismerete elnémul.
Merre tart Európa?
A jelen helyzete nemcsak Magyarország számára hordoz fenyegetést, hanem az egész kontinens számára. Hiszen ha egy kulcsszereplő, mint Németország, letér a közös jogállamiság és demokrácia útjáról, az Európa egységét is megingatja. Az együttműködés hiánya és a káosz amúgy is szétzilált világában mindez egy ideológiai harc színterévé teheti a kontinenst, ahol a szélsőségesség és a félelem válhat meghatározóvá. A jövőt most formáljuk, és a tét nagyobb, mint ami első pillantásra látszik.
Forrás: nepszava.hu/3268818_voros-vonalaink
