Lengyel László: A kezdet vége
„Ez nem a vég. Nem is a vég kezdete. De talán ez a kezdet vége” – mondta Churchill az angliai csata lezárultakor. 2026 őszén elmondhatjuk, hogy ez a pillanat nem az április 12-i bársonyos forradalom vége, nem is a vég kezdete, de talán ez a kezdet vége. Annak a mozgalmi lendületnek, annak a társadalmi dinamikának, amely az Orbán-rendszert megdöntötte, még nincs vége, de a gyors áttörés, az azonnali leleplezés és büntetés illúziójának, a messiásváró hitnek talán vége.
A Magyar-kormány önmagában hordozza a reményt, s eddig, ha hibákat is követett el, ezek nem jóvátehetetlen hibák. Április 12., a bársonyos forradalom alapján állunk, ez a mi napunk, a mi forradalmunk. Valljuk azt a közös célt, hogy egy rendszerváltással európai, liberális demokrata, polgári Magyarországot szeretnénk. Ha bíráljuk a kormány működését, annak semmi köze az Orbán-rezsim autokrata és tolvaj rendszeréhez, amelyet ugyancsak bíráltunk tizenhat éven keresztül, hanem független helyzetértékelés és kritika, amely nemcsak ellenfeleinket, hanem sajátjainkat is megilleti.
Nem győzzük csodálni az Orbán-rendszer elleni mozgalom kiemelkedő vezetőjét, egyértelmű stratégiai céljait, társadalmat megszólító módszereit, szerveződési elveit és gyakorlatát, amellyel gyorsan és hatékonyan legyőzte a hatalmas Góliátot. Ám a győzelem után, a kormányzás megindulásakor új stratégiai célokat, programokat kellett megfogalmazni mind a kormány, mind a mozgalom számára. A választásra szervezett vezetésnek azonnal döntenie kellett a legfontosabb kérdésben: merre menjen tovább a kormánnyal, a mozgalommal, a magyar társadalommal?
A Fideszben szocializálódott, és az 1998–2002-es, illetve a 2010 és 2020 közötti Orbán-kormányzásokat elfogadó, helyeslő Magyar-kormány értékrendje óhatatlan egy „javított Fidesz” értékrend. Ebben fontos javítás a korrupció és a radikális jobboldaliság elutasítása, Európa elfogadása. De már a folyamatosságot jelzi a központosított, egyszemélyes döntéshozó állam folytatása, a nemzeti szuverenitás és a migrációellenes kérlelhetetlenség hangoztatása, a kétarcúság az orosz és az ukrán politikában, a gyanakvás a liberális demokráciával szemben, és a szociálliberális szakértői elit elutasítása, a rohamozó kampánykormányzás.
Ez a táborvesztési folyamat sok tekintetben hasonlít az első rendszerváltás Antall-kormányának dilemmájára. Antall József indulásakor őszintén szeretett volna nemzetegyesítést elérni, de a választási kampány eldurvulása megértette vele, hogy ez aligha lehetséges. Nem szeretett volna nagykoalíciót a rendszerváltó pártok között az eltérő értékrendek miatt. Ám megértette, hogy a kétharmados törvények kezeléséhez szükség van a kormány és a legnagyobb ellenzéki párt közötti megállapodásra. Megkötötte az MDF–SZDSZ-paktumot.
A Magyar-kormány éppen most lavírozza be magát egy „Fidesz 2.0” karanténba, amikor nem köti meg a szakmai megállapodásokat a rendszerváltást és a reformokat egyaránt kívánó szakértői csoportokkal, a civilekkel, az önkormányzatokkal, az egyházi és határon túli magyar reformerekkel, s ami a leginkább veszedelmes, nem köt társadalmi szerződést saját mozgalmával, a Tisza-szigetekkel. Ez a politikai bezárkózás kormányzati káoszhoz vezet.
A javítás reményét adja, hogy a pannon liberális Baka András köztársasági elnökké választása önmagában egy koalíciós megállapodás és elmozdulás az ellenőrizetlen „Fidesz 2.0” miniszterelnöki túlhatalomtól az ellensúlyozott és ellenőrzött liberális demokrata jogállam felé. A köztársasági elnök által szakmai konzultációk után javasolt, független, szakmailag hozzáértő legfőbb ügyész kijelölése nemcsak tovább növeli az alkotmányos ellensúlyok erejét, de a gravitációs pont az Orbán-rendszer korrupciójának és önkényeskedésének üldözésében az ügyészségnél jelenik meg.
A jóvátehetetlen hiba viharfellege a költségvetési vita felett gyűlik. A Magyar-kormány vállalta, hogy teljesíti az Orbán-rendszer költséges és szociálisan igazságtalan intézkedéseit, és hozzátette a saját teljesíthetetlen ígéreteit. A gazdaság súlyos helyzetében ez társadalmi csapdához vezet. Minél később ébred rá a társadalom a gazdasági valóságra, minél tovább tart a kormány önmagát és a társadalmat félrevezető magatartása, annál nagyobb lesz a megszorítás kényszere és az illúzióvesztés.
Petri György írta az 1989-es első rendszerváltás után, az Antall-kormány idején, Ne mondd, hogy nem című versiróniájában: „Különben az újságok is / elég érdekesek, meg a megélénkült / reménytelenség, ami ahhoz képest, / mikor csak pangtunk, pangtunk, / mégiscsak, ugye? / Ugye? Ugye? / Azért most mégiscsak jobb?” Igaza volt.
