Valaki a Szomszédból
– De hát ön azt mondta, hogy üres a viskó! – mondta az ingatlanos, akinek a hangja már távolról sem volt olyan barátságos, ahogyan kezdetben indult. A szomszédos telek az ő aggodalmának forrása volt, hiszen az elhanyagolt növényzet miatt nem láthatta, mi történik a régi ház környékén. Félt, hogy azok költöznek be, akiket semmiképp sem szeretett volna a közelében látni – hajléktalanok, drogosok, vagy még rosszabbak. A rémisztő gondolatok között bujkálva, megpróbálta elhessegetni az aggodalmait, amíg egy nap észrevette a szomszédját, akiről egyelőre csak annyit tudott, hogy rejtélyes ügyekkel terhelt.
A nap végén, amikor hazaérkezett a munkából, már csak egy pillanatra látta őt. A sok zsebbel díszített, keki színű nadrág, a szakadt fekete pulóver és a fekete sísapka mind elrejtették a viselőjének kilétét. A mozgása, a játszadozó árnyalak gyorsan eltűnt a szem egy elhanyagolt sarokban, és napokig nem látta. Talán csak alkalmi vendég volt, reménykedett, ahogy azon imádkozott, hogy amikor észleli jelenlétét, azonnal távozik.
Az ő háza is csak félig-meddig volt kész, a felújítás során egy szoba már lakhatóvá vált, az áram és a víz bekötése megtörtént, de a kezdő nomád életmód még mindig ott lebegett a környéken. A válás után visszatérve a szüleihez, hamar életének egy olyan szakasza kezdett kísérteni, amiről már nehezen tudott szabadulni. A tehetetlenség súlyos terhe egyre nehezebb lett; tisztában volt vele, hogy a „mi megmondtuk, kislányom” stílust képtelen elviselni, ami újra kezdett népszerűvé válni a szülei részéről.
Feltűnt újra a szomszéd, bujkálva, ugyanabban a lepusztult ruhában. Felügyelni kezdte az apró kirakott tárgyakat, amiket a viskóban hagyott: lámpabúrát, kibelezett vekkert és slagpotyadékot. Először azt hitte, hogy csak próbálja elűzni őt, de gyorsan belátta, hogy valójában figyelmeztetni akarja arra, hogy létezik, hogy van. Lassan, de biztosan kialakult közöttük egy laza kapcsolat, amelyben még mindig rejtve maradtak az egyébként mindkettőjük lelkét foglalkoztató nehézségek.
Közeledett a november, és a szomszéd nő az ő régi ruháiból elkezdett összeállítani egy új öltözetet. Amikor egy sötétkék kardigánt és egy használt dzsekit akasztott ki az oszlopra, nem számított arra, hogy mire hazaér, azok eltűnnek. Arra gondolt, hogy talán csak figyelmet akart kelteni, de a holmik eltűnésével egyfajta váratlan kapcsolat kezdett kibontakozni köztük. Az utca felől sosem jött, pedig az a keresztezés magától értetődő lett volna.
Miközben a konyha körüli cselekedetein gondolkodott, egy levél érkezett a szomszédból. „Kedves Szomszéd, nem érzed, hogy ideje lenne tényleg beszélgetnünk? Engem Miának hívnak, elváltam, harminchat éves vagyok, és most új életet próbálok kezdeni. Te?” A levél válasz nélkül eltűnt, pedig a kérdéseket tette fel magának: lehet, hogy a szomszéd nem tud olvasni? Vagy talán más mértékben élik meg a problémáikat? Nem tudta, de valami történt közöttük, amelyet nem tudtak megfogalmazni.
Egy hajnalban valami felébresztette a szomszéd rejtélyes létéről folytatott álmát. A füst szaga, mint a gyantás fa égése, betöltötte a levegőt. Amint az ablakhoz ment, döbbenten látta, hogy a viskó lángokban áll. Az események láncolataként belátta, hogy egy tűzoltó közeledett feléje, rákérdezve, hogy ő hívta volna a tűzoltóságot. Feleletében nem találta a szavakat. Az esemény vihara mindkettejüket megrázta, és a romok között a felhalmozódott kérdések csak egyre mélyültek.
