Kettészakadt a magyar kultúra, és nem múlnak el a harci sérülések
Zoltán Gábor író a Magyar Tudományos Akadémián tartott székfoglaló beszédében a magyar kultúrában máig érezhető ellentétekről, sértett egókról és a megszépített rémtettekről beszélt. A gondolat, miszerint az emberi alaptermészet része a kegyetlenkedés, arra enged következtetni, hogy 125 évnyi háború valóban nem tűnik soknak, azonban a máig feloldatlan konfliktusok, melyek 1902-re nyúlnak vissza, örökkévalónak tűnnek. Zoltán Gábor kijelentette, hogy a magyar kultúra kettészakadása során a felek jól láthatóan csoportosultak, történészi szemszögből nézve a történelmi nemzeti és a modern polgári táborokra oszlottak.
A konfliktus kezdetén említhető Herczeg Ferenc is, akinek neve szorosan összefonódott Bródy Sándor A dada című, nagy népszerűségnek örvendő színdarabjával, melyet az Új Idők hetilapban való megjelenése kapcsán érintettek. Zoltán Gábor rámutatott arra, hogy a korabeli irodalmi és színházi élet pezsgése bőséges lehetőséget adott volna a különböző nézetek összeegyeztetésére, hiszen Bródy Sándor, egri zsidó származású író, és Herczeg Ferenc, akinek gyökerei verseci sváb családhoz nyúlnak vissza, egymás mellett élhettek volna a kulturális színtéren. Az ellentét a történelmi nemzeti és a modern polgári gondolkodás között azonban azóta egyre meghatározóbbá vált.
Zoltán Gábor hangsúlyozta, hogy Herczeg Ferenc nem kortársai tehetségén vagy jószándékán kívánt uralkodni, hanem a budapesti közönségen. Az ő műve, amely Bródy Sándor alkotását bírálta, megkérdőjelezte Budapest értelmiségi közönségének lelkesedését. A szerző szerint Herczeg Ferenc nem ismerte fel, hogy a korabeli közönség mind a vidék, mind Budapest kritikájáért lelkesedett. A magyar kultúra kettészakadásának hátterében álló események és irányok azóta csak tovább mélyültek, hiszen a közéletben 1902 elején lezajló folyamatok Herczeg identitásának és a közélet konfliktusainak érvényességét is megkérdőjelezték.
A máig érvényes kulturális ellentétek hátterében Zoltán Gábor azt is megemlíti, hogy a progresszív és nemzeti táborok között kialakuló feszültség azóta sem csökkent, és mind a kettő vonal markánsan elkülönült egymástól. A vízmérce a város és vidék, nyugat és kelet közötti nézeteltérésekben rejlik, amelyek már 1902-ben is megjelentek a diskurzusban. Az író felhívta a figyelmet arra is, hogy nem Herczeg Ferenc volt az egyetlen, aki Budapestre káros jelenségként tekintett, mindeközben mély szeretettel viseltetett a hagyományos „igazi magyarság” iránt.
Ma, több mint száz év elteltével, Herczeg Ferenc nevét ismét a középpontba állítja az Orbán-kormány, különösen a 2020-as Nemzeti Alaptantervbe történt beemelése révén. Zoltán Gábor hangsúlyozza, hogy a jelenlegi kulturális diskurzusban a Nyugat folyóiratához tartozó alkotók, akik száz évvel ezelőtt evidenciának számítottak, újra háttérbe szorulnak, így a kultúra terén tapasztalható politikai irányvonalak nem változtak érdemlegesen. Herczeg Ferenc büszkén tűrte, hogy kirekesztették a Nyugat köréből, hiszen valószínűleg nem is vágyott a tagságra, ugyanakkor a kérdés, hogy a köznevelésből Ottlik Gézához hasonlóan miért őt említik, megint csak a politikai preferenciák szüleménye.
